Partszélről láttam, nagy buli volt. Sőt mi több, sör mi több. Frissiben jöttünk a kertészetből, úgy sorakoztunk ott, mint a luxusba kicsapott árvaházi kölykök, bíztunk egy nedves, napos jövőben, reméltük, hogy gondos kezek között mind megerősödünk.
Író lelkű férfiak és nők köszönték szépen, hogy övéik lettünk. A szemükben látszott, fogalmuk sincs, mire vállalkoztak. Persze az átlagosnál szebb példányok találták meg gazdáikat először, majd keltek el az átlagosak, és maradtunk a végére mi, akiknek a fogyatékosság volt a legnagyobb erősségük.
Én egy taxi hátsó ülésén kerültem Csepelre, olyan magas házak közé, amilyeneket még nem láttam. Felvittek a negyedikre egy szépen berendezett panellakás konyhájába, közvetlen az ablak elé, rá a radiátorra. Féltem, hogy ennyi, nekem most befűtöttek. De még véletlenül se, helyette kaptam porcelán alátétet meg vizecskét, és szép lassan kezdtem hinni, hogy tovább is van, mondjam még?
Körülvett a gondoskodás és a szeretet. Napi szinten simogattak reggel és este, ha a földem kiszáradt, megöntöztek, tápoldatot kaptam, így pár nap elég volt, hogy új hajtásokat hozzak, és izmos centiket nőjek.
Az egyik ilyen alkalommal vált nyilvánvalóvá, hogy lakótársaim vannak a földben. Lárvák. Hernyók. Egyáltalán nem szépek. Féltettem gyökereimet.
De ki az a gyökér, aki ezt nem veszi észre? Szerencsére másutt lakik. Nem kellett sok, hogy egy lényegesen nagyobb és menőbb narancsszínű zsírosbödönbe ültessenek, B típusú élősködőktől mentes virágföldbe.
Annyira más volt. Konkrétan sokkot kaptam a jótól, és emlékszem, napokig izgultak értem, mert az eddigiekkel ellentétben egy centit sem nőttem. Pedig a pálya ki volt jelölve. Száranként négyfelé. Egytől egyig három-három hurkapálcából összerakva mind, határ a plafon, cél a víztorony, majd a csillagos ég.
Pár napba tellett, mire magamhoz tértem. Hosszú csenevész testem oldalágon terebélyesedett, annyi volt rajtam a levél, hogy a postás komoly izgalmi állapotba került, és hosszú perceken át mereven nézett.
Majd erőm teljében jól magamra hagytak. Nevelőim bejelentették, hogy ők most öt napra fesztiválozni mennek, sört isznak, de annyit, amennyit csak lehet, persze a minden rekordot megdöntő legnagyobb hőségben. Bezzeg nekem vizet mennyit hagytak? Amit a föld tárolni képes. Jelzem, nem sok. Megszenvedtem. A kiszáradás klasszikus tüneteit produkáltam, kivoltam, mint a nagyüzemi sörgyárak sajtótájékoztatóin a kifinomult sörblogger, de a vége jó, ha minden jó, pedig ez még nem is a vége.
Azóta megy a kísérletezés, hogy miként juthatok a távollétükben is folyamatosan vízhez. Most épp egy sörös dobozt töltöttek meg vízzel, abba cipőfűzőt lógattak, aminek a másik vége nálam landolt. Nem hülyéskedem, ezen az extrém szívószálon át egy nap alatt kiittam a felét. Számoljunk. Most épp Csehországba készülnek „tanulmányútra”, ezért 8 napra hagynak egyedül, az cirka 2 liter. Csapos, fizetek! És ha még egyszer Satnyuskának hívtok, megfojtalak titeket.
Szerző:Puska Tamás, kocsma.blog.hu
