Sörtörténelem: A középkor

Az európai sörtörténet folyamatosan fejlődött át az ókorból a középkorba: még az első században Tacitus a már letelepedett, gabonatermesztő germánoktól ír. Germán katonai csapatok sörfőző alkalmatosságát hozták felszínre az ásatások Nagy Konstantin császár idejéből, a negyedik századból. A korai középkorban Északnyugat-Európa, Flandria (a mai Belgiumban) nevezetes a sörfőzésről. Britanniában pedig a Katolikus Egyház már az 5. században elítélte a mértéktelen sörfogyasztást.

Nagy Károly idejével (i. sz. 747-814) kezdődően a sörfőzés technikája és receptúrája is, a komlótermesztés is felvirágzott mint kolostori ipar. A komló ízesít és tartósít, 1000 környékére általánosan elterjedt a használata. Ezt legendák kísérték, amelyeket utóbb régebbi korokra vetítettek vissza, így alakult ki a sörivók és sörkészítők védőszentjének, Gambrinus királynak a meséje, aki Nagy Károly idejében élt volna a mai Belgium vidékén, és a komlóval készített sört feltalálta volna, amire ráadásul Aset ókori egyiptomi termékenységistennő, görögösen Isis oktatta volna ki. A sörhöz csak királyi védőszent méltó. Gambrinus sokak szerint valós történelmi személy eltorzult neve, gazdája Jan Primus (1253-1294), Brabantia, Limburg és Lorraine hercege, III. Henrik brabantiai herceg fia, aki ráadásul Flandriai Margitot vette első feleségéül; és nyilván módfelett kedvelte a sört.

Másik eredetlegenda szerint Nagy Károly serfőzőjétől származik a név; egy harmadik Gambrivius germán királyról tud, a név a Gambrivii vagy Sugambri, Sigambrer vagy Sicambri nyugat-germán törzsnévből ered, a nép még a Római Birodalom idején telepedett le az Alsó-Rajna vidékén. Sőt, egyes Gambrinusnak szentelt sörözők a modernebb korokban egyéb magánmeséket is költöttek Gambrinus felől, aki pohármíves szegény segédje létére beleszerett a mester Flandrine nevű lányába, és hogy viszonzást, utóbb feledést leljen, az ördöggel cimborált, aki a lelkéért megtanította a komlóval történő sörfőzésre, s akit végül is harangjátékkal addig táncoltatott, amíg az az egyezséget felbontotta.

A sörfűszerek akkoriban különféle fűszer- és mocsári növények voltak, mirika-mirtusz, grut - Nagy Károly Városi törvénykönyve még rendelkezett ilyesmik felől is -, és a komló kiemelkedése után is tovább éltek a titkos, sőt a ránk maradt receptek. Ilyen a 15. századbeli édes-erős braunschweigi mumme, a német sörök egykori királya, amely készítője nevét örökölte.

A legendák világából tehát a történetiség birodalmába lépett a középkori sör. A kolostorok talán legjövedelmezőbb üzlete ellen azután felléptek királyok is, főleg azonban a fejlődéssel ellenérdekeltté vált középkori városi polgárok. Tilalmak, sőt kolostori serfőzők elleni támadások kísérték ezt a folyamatot. Már a 12. század táján a családi otthonokban is főztek sört; és a középkor végére a kolostorokból a sörfőzés és sörüzlet súlypontja a városokba tevődött át. Augsburg, Dortmund, Köln, Gosslar, Regensburg, Nürnberg, Hamburg, Danzig, a 14. században Rostock, Wismar, Lübeck - királyi jogosítványok, nagy számú sörfőzde, sörfajták, sőt sörmárkák kapcsolódtak hozzájuk, céhek, majd konszernek jöttek létre. Ugyanakkor Magdeburgban még a bíborosi sörfőzdéből kellett beszereznie a városinak a sörélesztőt.

A középkor végéről már napjainkig megmaradtak fogalmak, nevek. A föllendült sörtermelés sörkereskedelemhez vezetett, az Eimbeckben készült sört bajorországba is exportálták, sőt, egy einbecki sörfőző Münchenbe telepedése után a sörfajta neve aimpöcki-oanbock átalakulást szevedett, az erős sörök bizonyos fajtáját máig bock-baksör néven ismerjük. Mindez azonban már az újkorba vezet.