Sörtörténelem: Az ókortól a középkorig

A sörtörténelemben csak 8000 évre látunk vissza, eddig mutatnak vissza a ránk maradt sörös kultúremlékek. A ma ismert legrégebbi fejlett kultúra a suméroké volt a Tigris és Eufrátesz folyók közén. Még törzsszövetségben éltek, amikor isteneiknek, valószínűleg elsősorban a termékenység istenének, Niszabának, sört - "sekarut" - áldoztak; s fönnmaradt egy kőtábla, a négyezer éves "Monument bleu", amelyet a párizsi Louvre-ban őriznek, a tönkebúza sörkészítés céljára való hántolásának vésett képével. A búzából kelesztetlen lepényt sütöttek, vízben megtaposták, erjesztették, ízesítették.
Babilon legnagyobb uralkodóinak egyike a törvényalkotó Hammurábi, időszámításuk előtt kétezer évvel állítatta össze kőbe vésett törvénytárát, amelynek - szintén a Louvre-ban őrzött - 360 paragrafusa a sörfőzést, sörminőséget, sörkereskedelemet is szabályozza. "Ha a sörösasszony... a sör értékét a gabona értékével szemben csökkenti ... a vízbe kell vetni."

Egyiptomnak is nagy vallásos és világi sörkultúrája volt, az időszámításunk előtti harmadik évezred közepéről ránk maradt képek pontos használati utasítást adnak, például arról, hogyan kell a sörcefre számára átgyúrni a lisztpépet, és a részekre osztott savanyított kenyeret. Ozirisz termékenységisten a hagyomány szerint ittasan szenvedett balesetet. Leginkább neki áldoztak sörrel. Az emberiséget pedig bűnei miatt Rá teremtő napisten lánya, Háthor csaknem elpusztította, apja azonban egy tónyi mámorító italt - vélhetőleg "henket", "hag", azaz valamilyen sörfajtát - öntött elébe, és megmaradtunk, azóta is ezen ital iránti mély elkötelezettségünkben. Egyiptomban a sör általánosan fogyasztott népi ital - és táplálék! - volt.

Az arab hódítók is Egyiptomtól tanulták a sörkészítést, hiszen ahhoz letelepedett földművelésre van szükség; és Európa is, görög közvetítéssel; noha a görögök ismerték az "árpabort", inkább voltak szőlőborivók. Bezzeg a filiszteusok, a thrákok, illírek, azután a frankok, germánok, kelták, britek és a többi nép! Görög és római történetírók, Dioszkoridész, Plinius, Antiochus alaposan beszámolnak a mámorító, sőt mértéktelenül fogyasztva fejfájást okozó italról, az emberiség valószínűleg legelterjedtebb szeszes üdítőjéről, hiszen a szőlő nem terem meg mindenütt, de ahol ember él, ott van gabona is. A germánok szerint az égbolt egyetlen hatalmas sörfőző üst, az ital a Walhallában patakokban folyik. Közeledünk a mához: az időszámításunk kezdete előtti évezredben már komlót is kevertek a sörhöz földrészünkön, egyébként egyiptomi hagyományok alapján.

Az európai sörtörténet legnagyobb középkori hagyománya a kolostorokhoz, a szerzetesekhez kötődik. Már az 5. században, kiváltképp azonban Nagy Károly idejével kezdődően felvirágzott ez a kolostori ipar, a sörfőzés technikája és receptúrája, a hozzá kapcsolódó komlótermesztéssel együtt. A komló ízesít és tartósít, 1000 környékére általánosan elterjedt a használata. A kolostorok talán legjövedelmezőbb üzletévé fejlődött a sörfőzés, ami ellen azután felléptek királyok is, főleg azonban a fejlődéssel ellenérdekeltté vált középkori városi polgárok. Már a 12. század táján a családi otthonokban is főztek sört; és a középkor végére a kolostorokból a sörfőzés és sörüzlet súlypontja a városokba tevődött át. A városok sörfőzési jogokat kaptak, a 14. század közepére például Hamburg hanzaváros kereskedelmének harmadát a sör tette ki.

Csupán élvezeti cikk? Dehogy: népszerűségének alapja a szükséglet maga: "a sör és a kenyér megteszi az ínséges időkben" (közfelfogás a Harmincéves háború idejéből). Nem csupán a gabonával, kenyérrel való kapcsolata miatt, hanem a tapasztalható tápértéke okán is tápláléknak számított, sőt népélelmezési cikké vált a sör a történelem sok korszakában, mindmáig: a "porter" sört eredetileg angol kikötői munkások energiapótló fogyasztására szánták.